Szépség-Élet-Stílus

Esszencia

Segítség, óvodás lett a gyermekem!

2017. szeptember 28. - KaticA

aviary-image-1506594939481.jpegMinden kétséget kizáróan ősz van. Miközben ezt a rövidke mondatot bepötyögöm, az az érzésem támad, mintha csupán néhány napja írtam volna ugyanezt e helyütt. Pedig közben lepergett egy kerek esztendő. A napocska még fitogtatja utolsó erőteljes sugarait, vidáman kukucskál kifelé a felhők mögül. A mosogatógép tompán döngicsél a háttérben, és sülő kenyér illata lengi körül a házat. Marci mackó dinoszaurusznak képzeli magát önfeledt játékába merülve, én pedig ábrándosan pásztázom hol a monitort, hol az ablakon túli tájat, kora őszi hangulatú kis csoda udvarunkat. Nem fogom szépíteni, az elmúlt néhány hónap nem az én időszakom volt. Embert próbáló hónapok vannak mögöttem. Elveszítettem azt az embert, aki a fiamon kívül a legtöbbet jelentette számomra. Ennek köszönhetően soha többé nem leszek már ugyanaz, aki voltam annak előtte. Egyszer talán írok majd erről is... ha lesz hozzá elegendő lelkierőm. Most még nincsen.

Amiről viszont e percben is szívesen ontanám a szavakat az nem más, mint a "nagy" fiam óvodába lépésének története. Na igen, kérlelhetetlenül elérkezett ennek is az ideje. Bevallom töredelmesen, hogy nagyjából a fiam első szülinapjáig alig vártam az ovi kezdést. Sóvárogtam az elvesztett szabadságom után, és szerettem volna legalább valamennyit visszakapni belőle. Aztán teltek a napok, múltak a hónapok, és azon kaptam magam, hogy feszültséggel, a kezdést megelőző utolsó két hónapban, pedig már-már kétségbeeséssel tölt el az óvodába lépés ténye. Egyrészt baromira hipochonder lettem, mióta gyerekem van. Rettegek a betegségektől, a vírusoktól, gombáktól és ezek társaitól. Nem véletlenül alakult ez így: Marci másfél éves kora óta minden ősz-tél úgy telik el, hogy havonta másfél-két hetet megfázással, köhögéssel kínlódunk végig. Ez tavaly télre odáig fajult, hogy néha hányásig köhögte magát szegénykém.
Másrészt pedig rendkívül határozott emberként, szeretem én magam kézben tartani az ügyeket. Védelmezni, óvni a fiamat, ha a szükség úgy kívánja. Nálam jobban senki nem tudhatja, mit hogyan kell csinálni a zökkenőmentes mindennapjaink érdekében. :) Szóval meglehetős diszkomfort érzés kerített hatalmába, ahogyan a gyeplőt erőszakkal kiszakították a kezemből, ezzel a nyavajás kötelező óvodai mizériával. Miközben persze tudom, hogy a kisfiamnak szüksége van a közösségre, mert már unalmas vagyok számára, és persze gyereknek gyerek a társa, no meg muszáj megtanulnia beilleszkedni... és effélék.

Már az első szülői értekezleten úgy éreztem magam, mint hal a szárazon. Vagy, mint egy marslakó. Vagy, mint egy matróz, akit hirtelen lepottyantottak a Taj Mahal elé... értetlenül pislogtam: "mit keresek én itt???"
A beszoktatás napjai viszonylagos nyugalomban teltek, s én is kezdtem megadni magam a körülményeknek. Mi több, mondhatni egészen belelkesültem. Az óvónőket jófejnek találtam, a szülőket is szimpatikusnak ítéltem meg, és a gyerekekkel kapcsolatban is csupán pozitívumokat tudtam felsorakoztatni.
Az első hét egyből csúnya köhögéssel és náthával indult idehaza, betegállományban. Az éles első hét kezdő napjai pedig rendben zajlottak. Azonban a negyedik napon az óvónő azzal fogadott, hogy a fiam alaposan megharapta az egyik pajtását. Úgy álltam az információ áradat sűrűjében, mint akit leforráztak. Oké persze, ismerem a gyerekemet: határozott, akaratos, mi több makacs, ha valami nem az ő elképzelései szerint alakul, akkor indulatos, rendkívül domináns (akár az apukája :) ), egykeként pedig nagyon nem híve az osztozkodásnak. S persze korábban is előfordult már, hogy játék közben kölcsönösen odacsaptak egymásnak más gyerekekkel, na de ez a harapás... e felett képtelen vagyok napirendre térni. Idehaza nem lát erőszakot, az apukájától és tőlem is meglehetősen távol esik az agressziónak mindennemű formája. Tévét sem néz, leszámítva néhány mesét, amikben pedig nyoma sincs semmiféle durvaságnak. Azonnal hívtam az egyik kedves pedagógus barátnőmet, aki megnyugtatott, hogy ez viszonylag gyakori az épp oviba lépő kisdedeknél. Innentől már csak reménykedtem, hogy a megkóstolt kisfiú szülei is hasonlóképp elnézően vélekednek.
Ezután néhány nyugalmas nap következett, majd újra azzal fogadott az óvónéni, hogy Marci ismét megharapott valakit, másokat pedig fejbe kólintott azzal a játékkal, amit el akartak tőle venni. Amikor pedig kérdőre lett vonva, azt a választ adta, hogy "nem fogadtak nekem szót". Aztán őfelségének nevezte (ki) magát, és kijelentette, ő a főnök.
Az is problémát jelent, hogy ha neki épp nincs kedve énekelgetni és mesét hallgatni, akkor nem hajlandó csatlakozni a társaihoz,  inkább egyedül építgeti tovább csendesen a LEGO építményeit, hiába szólítja fel sokadszorra az óvónéni. Ami pedig a napi étkezést illeti, az is kiderült, hogy Marci meglehetősen kritikus az ételek ízét és minőségét illetően, és véleményét többnyire nem rejti véka alá...

Azért pozitívumok is vannak ám: nem sír reggelente elváláskor, sőt, boldogan szalad be a csoportszobába, és itthon is gyakran emlegeti az ovit, meg név szerint néhány pajtit. Önmagát büszkén nagy ovisnak nevezi, csupán én élem meg "kissé" kényelmetlenül a gyomorgörcsöt, amivel minden alkalommal átlépem az óvoda küszöbét egy-egy nap végén (ebéd után), amikor érte megyek. Gondoljatok csak bele, miközben látszólag az összes többi apróság mintagyerekként viselkedik, és az óvónénik csillogó szemekkel dicsérgetik őket dagadó mellkasú, könnyben úszó szemű anyucinak, engem zord arccal informálnak, hogy az én csemetém újfent kannibálnak képzelte magát, mert a pajtásai nem kívántak engedelmeskedni neki.

Szeretem a fiamban azt, hogy intelligens, érzékeny, kreatív és, hogy a többiektől eltérően gondolkodik. Szeretem, hogy rendkívül karizmatikus, és bárkit képes egy pillanat alatt az ujja köré csavarni a kedvességével. Szeretem, hogy önálló elképzelései vannak, amikhez hű tud maradni, nevezzük bár mindezt makacsságnak. Szeretem azt is, hogy nem szabálykövető, és nem igazán akar beállni a sorba, mert azt vallom, nem kell feltétlenül ugyanolyannak lenni, mint mindenki más. Az mondjuk egy másik kérdés, hogy a mindenkori általános pedagógiai rendszer, mennyire képes tolerálni mindezt. (Semennyire, vagy legalábbis kevéssé... szerintem.) Mindenesetre én is eszerint élek, és ilyen voltam már kisgyerekként is. Igaz, így valamivel bonyolultabb az élet, de szeretném, hogy a fiam a saját útját járja, a maga életét irányítsa, és ne mások mondják meg neki, milyennek KELL lennie. Ennek ellenére természetesen elfogadom, hogy az embernek meg kell tanulnia alkalmazkodni, és azon vagyok, hogy megértessem a kicsikémmel, hogy az erőszak a gyenge emberek fegyvere, akik szavakkal és észérvekkel nem képesek magukat hatékonyan kifejezni, és megértetni. Valamint azt, hogy vannak bizonyos szabályok, melyeket muszáj betartani a békesség és a társadalomba való beilleszkedés érdekében. 
Bízom benne, hogy a viszonylag nehéz kezdés után minden szépen a helyére kerül majd.

A bejegyzés trackback címe:

https://kencevilag.blog.hu/api/trackback/id/tr7812895148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.