Amikor még gyermektelen voltam, úton útfélen azzal zaklattak gyakran egészen távoli embertársaim, hogy mikor lesz már gyerekem. A bátrabbak nem óckodtak előhozakodni a biológiai órámmal, s annak ketyegésével sem. De mivel alapvetően soha nem érintett érzékenyen ez a téma, lazán elbagatellizáltam a dolgot. Volt egy remekül működő párkapcsolatom, amiben maximálisan jól éreztem magam, dolgoztam, főiskolára jártam, utazgattam, voltak barátaim, élénk társasági életet éltem... Nem is vágytam többre. Aztán megismerkedtem az én gyermekem apjával, aki alapjaiban forgatta fel az én harmonikus, és nyugodt kis életemet, majd derült égből a villámcsapásként érkezett közénk a mi kis angyalkánk. Akartam Őt, vágytam rá, vágytam az anyaságra, vágytam a várandósság érzésére, arra, hogy egy kis élet bennem fejlődjön, hogy életet adhassak. Bevallom, amikor réges régen az anyaságról ábrándoztam, egészen másmilyen anyukának képzeltem magamat. Sokkal lazábbnak, türelmesebbnek, humorosabbnak... Nem könnyű, de napról napra fejlődöm, tudatosan és persze kényszerből is. S ha más nem is, az élet rákényszerít arra, hogy minden Isten adta napon lebombázzam a saját korlátaimat. Mert muszáj! Nekünk anyukáknak egyszerűen nincs más választásunk.

Most, hogy már egy csodálatos gyermek büszke anyukája vagyok, a "mikor lesz már gyereked?" helyett a "mikor jön a kistesó?" kérdése van terítéken. Sokáig nem mertem ezt szavakba önteni, de bőven boldog vagyok a kisfiammal, jelenleg nem vágyom több gyerekre. A kisfiam születése után jó darabig nyitva maradt ez a kérdés a párom és köztem. Benne viszonylag elég hamar megfogant az érzés, hogy szeretne nagyobb családot, én viszont úgy voltam vele, majd minden kialakul. Időt kértem tőle, hagyja, hogy belejöjjek a családosdiba, meg az anyaságba, meg a háziasszony szerepbe. Reménykedtem benne, hogy hamarosan elönt majd a mámorító érzés egy második babuci iránt, azonban, a kicsikém idén betölti a harmadik életévét, s az érzés csak nem akar jönni. Sőt, egyre inkább berendezkedem, berendezkedünk erre a hármas felállásra. :)
A gyerekvállalás kérdéséről nyilván más egy közeli baráttal vagy családtaggal elbeszélgetni, és más az, amikor nagyon távoli ismerősök, netalán vadidegenek második hozzám intézett kérdése, (jó esetben) a köszönést követően, hogy "mikor jön a kistesó?" Majd érkezik a szokásos eszmefuttatás, amikor is az illető levezeti, miért jó, ha kis korkülönbséggel születnek a gyerekek. Majd pedig a "testvér márpedig KELL" monológja. Én meg csak hümmögök és mosolygok elnézően... ha épp jó napom van. Ha rosszabb napomon keveredem effélébe, inkább igyekszem odébbállni, mielőtt olyat mondanék, amit később megbánhatok. Mert hát mégse küldhetek el boldog, boldogtalant melegebb éghajlatra. Ráadásul nem gondolnám, hogy pimaszságból, netalán szemétkedésből érdeklődik bárki is. Gyakran mégis kényelmetlenül érint, mert már egyébként is annyi mindenbe beledumálnak vadidegen emberek, gondolok itt a "jóságos" honatyákra, a testünkkel, illetve a családi életünkkel kapcsolatban, hogy néha egészen ártatlan kérdésekre is ugrik az ember önérzetes leánya. Számomra mindez szigorúan magánügy. Magánügy a tervezett gyerekek száma, magánügy a családalapítás, magánügy a család nem alapítás...

Ha hiszitek, ha nem, én még soha az életben senkitől nem érdeklődtem afelől, hogy tervez-e akárhány gyereket is, és mikor, és tervben van-e a már meglévő apróság mellé a kistestvér(ek) érkezése. Nem. Egyrészt nem érdekel mások családi élete, másrészt pedig nekem aztán tényleg édes mindegy, ki, hogyan éli az életét. Ha neki úgy jó, ha Ő boldog, akkor halleluja!
Sokat agyaltam azon, vajon mi veszi rá mondjuk a boltos nénit, vagy a sarki zöldségest, hogy más magánéletében matasson? S az utca emberét arra, hogy az első útjába akadó kismamának megtapogassa a szépen növekvő pocakját? Az a baj, hogy manapság tényleg mindent de mindent kiteregetünk. Sokan még a szülőszobára is magukkal viszik a fényképezőgépet/telefont és olyat is tapasztaltam már, hogy apuci percről percre dokumentálta az ismerősök felé, éppen melyik tágulási szakaszban szenved az újdonsült anyuka.
Én mellesleg nem vagyok híve annak, hogy minden egyes lépésemről tájékoztassam a nagyérdeműt (mondjuk nem is feltételezem, hogy bárkit érdekel, hová járok sportolni, mit főzök a gyerekemnek, esetleg honnan rendelek kaját a családnak, vagy mibe öltöztetem a kisfiamat...), éppen ezért is érint érzékenyen, ha bárki beledugja az orrocskáját a magánéletembe, ne adj' Isten az ágyamba.

Na de most komolyan, mit lehet mondani az efféle "mikor jön a kistesó?" jellegű kérdésekre, amik valójában a legtöbb esetben tényleg ártatlan kérdések, mégis kizárólag rám és a gyerekem apjára tartoznak? Kezdjek el magyarázkodni minden egyes alkalommal, mintha valami rosszat követnék el a társadalom ellen azzal, hogy mindössze három tagú családmodellben gondolkodom?
Mert mégis, mi van akkor, ha nincs különösebb indok? Mégis mi van akkor, ha valaki egyszerűen csak nem szeretne több gyereket, és pont? Mi van akkor, ha valakinek bőven elég a már meglévő kisdedet elégedetté, boldoggá tenni. Bőven elég a meglévő apróságnak kezelni a magából kivetkőző, hajtépő hisztijeit. Éppen elég egyetlen gyereket ápolni, ha beteg. Mi van akkor, ha az ember lányának egész egyszerűen nincs kedve újrakezdeni az éjszakázást? Mi van akkor, ha anyuci szeretne már végre dolgozni, felnőtt emberek között, felnőtt dolgokról beszélgetni, ahelyett, hogy egy nap ötezerszer olvasná fel a Bogyó és Babóca nagykönyvet? Mi van akkor, ha anyucinak nincs segítsége, mert a család és a nagyszülők messze élnek, és már egyetlen gyerek mellett is komoly logisztikát igényel, ha szökőévben egyszer a szülők szeretnének kettesben kimozdulni valahová, és csupán egymásnak szentelni némi figyelmet?
Vagy mi van akkor, ha egész egyszerűen elmarad a második gyermekáldás? Ez szerintem legalább annyira fájó lehet, mint amikor valakinek az első baba nem akar összejönni.

Ne értsetek félre, nem vagyok egy megveszekedett liberális, de konzervatív sem vagyok. Gyűlölöm a skatulyákat! Viszont éljenzem a családi életet, hiszen én magam is egy csodálatos családban nőttem fel. Elismerem a házasság intézményét, és támogatom a papa, mama, gyerek(ek) felállást, ha ez az érintett feleknek így jó és ebben a formában boldogok. Azonban úgy vélem, mindez szigorúan magánügy! Magánügy, hogy hány gyereket vállalok, magánügy, hogy hány gyereket nem vállalok, magánügy, hogy óhajtok e valaha is férjhez menni, magánügy, ha úgy látom jobbnak mind a gyerekem, mind pedig a saját szempontomból, hogy egyedülálló anyaként kívánom (kényszerülök) felnevelni a kicsinyemet... Nem gondolom, hogy ezektől lesz bárki rosszabb ember, vagy akár a társadalom kevéssé hasznos tagja! Mindezek pedig nem tartoznak sem állam bácsira, sem pedig az utca emberére!
Másrészt pedig nem ismerhetjük mindenkinek a hátterét, s mint ilyen, könnyen előfordulhat, hogy nagyon is érzékeny pontra tapintunk ártatlannak tűnő kérdésekkel. S akkor bizony senki ne lepődjön meg a zsigerből érkező, nem feltétlenül udvarias válaszon.