Mielőtt gyermekem született volna, képtelen voltam megérteni azokat, akik a budapesti tömegközlekedést szidták. Egyszerűen nem fért a fejembe, mi bajuk a méltatlankodóknak. Azon kevesek közé tartoztam, akinek soha egyetlen percig sem jutott eszébe jogosítványt szerezni, és autót vásárolni. Minek? Hiszen úgy véltem, a tömegközlekedés gyors, biztonságos, környezetkímélő(bb), nincsenek dugók, és habár a kényelem -egyesek szerint- megfizethetetlen, a havi bérletet megvásárolni még mindig olcsóbb, mint egy autót fenntartani. Ráadásul a belvárosban laktunk (ahhh de hiányzik!!!), ahol hétköznapi szinten nem is vettük volna hasznát egy négykerekűnek. A vonatközlekedést pedig egyenesen imádtam: bedugtam a fülembe a fülhallgatót, jó zenét hallgattam, s közben élveztem a tájat.

Aztán megszületett a kisfiam, és a vasúti közlekedés egyenesen rémálommá vált. Mivel a szüleim vidéken élnek, autónk viszont változatlanul nincsen és nem is szándékozunk venni, bizony elkerülhetetlen, hogy olykor igénybe kell vennem a vasúti közlekedést. Gondolom, nem szükséges részleteznem a körülményeket. Najó, talán mégis: nem szokásom politizálni, mivel rendkívüli módon untat a politika, ráadásul fölösleges is róla vitázni, csakúgy, mint a vallásról és az ízlésekről. Azonban ahogy elnézem a vasútállomásokat és azok környékét, a legtöbb vonatról nem is beszélve, a mindenkori kormánynak az lehet az üzenete, hogy aki a mozgásában korlátozott, illetve babakocsival együtt közlekedik, jobban jár, ha mindezt lehetőség szerint gyalogszerrel teszi.

Borzasztó, hogy az ember lányának mások jóindulatára kell hagyatkoznia, mivel sajnos az emberek egy részének viselkedése gyakran nem felel meg a jólneveltségről alkotott elképzeléseknek. Számtalanszor előfordult velem, hogy simán végignézték, ahogy Kőbánya-Kispest vasútállomáson az ötven kg-os testsúlyommal a babakocsit cipelve (gyerekkel együtt kb. 20 kg.) a rengeteg lépcsőn keresztül eljutok a peronokig. Én pedig nem vagyok egy rinyagép, magamban szitkozódtam. Namost, aki mindezt tolószékkel próbálná utánam csinálni, az minimum varázsló kell legyen.

Aztán úgy alakult, hogy tavaly nyáron kiköltöztünk a belvárostól egy távolabb eső kerületbe, családi házba, ahol előfordul, hogy olykor a tömegközlekedés is fejtörést okoz. Több ízben is megesett már, hogy fél órát kellett várnom egy alacsony padlós buszra, miközben a gyereket vittem orvoshoz. Nem is szaporítanám tovább a szót. Manapság minden fórumon a családok ilyen-olyan támogatásáról beszélnek. Tudjátok, a CSOK és társai... Ebbe a témába most inkább nem is mennék bele. De ha már az a cél, hogy a családok minél több gyermeket vállaljanak, vajon nem lenne logikus abban is segítséget nyújtani (nem csupán a családoknak, de mindenki másnak is, akinek egyetlen lehetősége a tömegközlekedés a helyváltoztatásra), hogy kulturált módon közlekedhessenek??? Mert mondhatja bárki, hogy "mit rinyálok, hiszen csak egy gyerekkel kell megoldanom az A-ból B-be való eljutást?" De abba már bele sem merek gondolni, miként oldja meg bárki a tömegközlekedést három gyerekkel, autó (és ideg összeroppanás) nélkül. Több ismerős anyukától is hallottam már, hogy ők bizony nem mernék bevállalni az apróságokkal a tömegközlekedést. Ezek szerint akik bevállalják, azok szuperhősök.