Rég volt már, hogy babás bejegyzés született tőlem, azonban egy ideje gyűjtögetem a gondolataimat, az élményeket, a tapasztalatokat, amiket megoszthatok Veletek az életemből. Először is kezdjük a legfontosabb újsággal: augusztus elején egy újabb költözés vár ránk. Igen, igen... alig egy éve költöztünk ki, Budapestnek ebbe a kertvárosi kerületébe, máris útilaput kötünk a talpunkra és továbbállunk. Ennek oka pedig igen prózai: nekem nagyon nem sikerült megszoknom ezt a már-már vidéki környezetet. Hozzáteszem, a tavasz és az ősz valami egészen mesés errefelé. Az utcák ezernyi színben pompáznak, méghozzá olyasféle színekben, amelyek festővászonra kívánkoznak. Az emberek nyugodtak, kedvesek, többnyire figyelmesek, az utcák tiszták, a környék biztonságos és csendes. Túlságosan is csendes. Itt nincs túl sok közösségi élet, és valahogy mindenki sokkal zárkózottabb, mint bent a városban. A szomszédok habár egytől-egyig imádni valóak, mégis nehéz bárkivel is szorosabb kontaktot teremteni, mert mindenki behúzódik a saját portájára és éli a maga kis életét. Ami persze egyrészről érthető, másrészről egy magamfajta extrovertált embernek teljességgel érthetetlen és elfogadhatatlan. Én nyüzsgésre vágyom! Többnyire nagyon magányos vagyok itt, és a kisfiam is gyakran unatkozik, hiszen a leggyakrabban mindössze én vagyok a társasága. Anyucik, bizonyára tudjátok mennyire nehéz hétfőtől szombatig napi tíz-tizenkét órában (mínusz az alvásidő... ha van) lekötni egy kisgyermek figyelmét. Ebből az egy évből a tél számomra egyenesen rémálom volt. Egész télen a fű sem nőtt errefelé. és előfordult, hogy reggelenként sírva könyörögtem a Páromnak, hogy ne menjen dolgozni, ne hagyjon itt minket. Szóval száz szónak is egy a vége, költözünk. Ha minden jól megy, vissza Zuglóba, vagy "b" opcióként egy frekventáltabb lakóparkba itt a kerületen belül. Nem egyszerű meglelni a tökéletes otthont: az egómat háttérbe szorítva folyik a kutatás egy olyan hely után, ami a gyereknek is jó, és ahol én sem szándékozom le öngyilkolni magam, hetente ötször. Szóval nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ettől a költözködési mizériától eltekintve egyébként az életem remek. A kisfiam hamarosan betölti a második életévét, és én egyre jobban élvezek minden Vele eltöltött percet. Már lehet vele kommunikálni, már partner a humorban, az otthoni apró-cseprő dolgokban és valóban nagyszerű kis társaság. Igényli a társasági életet, nagyon nyitott kis fickó, aki remek humorérzékkel van megáldva, és én is folyamatosan alakulok, formálódom mellette. Jó hatással van rám. 

Jó néhány dolog bennem is folyamatosan változik. Vannak, amiket még mindig ugyanúgy gondolok, mint a szülővé válás előtt, a legtöbb dologról azonban teljesen megváltozott a véleményem a gyerekneveléssel kapcsolatosan. Mindig jókat mosolygok magamban, amikor -az egyelőre még gyermektelen- nőtársaim pontról pontra szedve sorolják a gyermeknevelési elveiket, illetve elképzeléseiket leendő csemetéjük majdani etetési, altatási rendjéről. Mielőtt gyerekem született volna, természetesen nekem is világos elképzeléseim voltak minderről. Megvoltak a magam kis elméletei arról, milyen elvek szerint etetem, altatom, nevelem majd Őt. Falra másztam a gyerekhisztitől, és bizonygattam, hogy az én gyerekem majd tutira nem fog efféléket művelni, különben hátrakötöm a sarkát. Kizárt dolognak tartottam, hogy finomlisztből készült pékáruval etetem majd a kicsinyemet és az édességek is tiltólistán szerepeltek nálam. Na meg ugye az én gyermekem persze soha a büdös életben nem fog tévézni... és effélék. S, hogy mi maradt mindebből?

Habár másfél éves kora óta a kisfiam (hála a magasságos Atyaúristennek!!!) átalussza az éjszakákat, azonban a napközbeni hiszti nálunk is visszatérő vendég. Szerencsére a boltban nem követelőzik a kicsikém, viszont rendkívüli módon ki tud akadni, ha valami másként van, mint ahogyan azt Ő elképzelte. Szóval dráma, dráma, dráma. Ám büszkén jelenthetem, magam sem gondoltam volna, hogy ennyire flottul veszem majd eme akadályokat a gyereknevelés sokszor rögös útján. Kimondottan türelmetlen típus vagyok, de még önmagamhoz képest is kitűnően kezelem a kisdedem szelektív hallását és egyéb, aprócska -gyengébb napjaimon kissé idegtépő- stiklijeit.

A táplálkozását illetően igyekszem magam ahhoz tartani, hogy hetente egyszer kaphat édességet. Ez lehet valami általam készített sütike, vagy mostanság egy tölcsér -fagyi nélkül-, illetve legrosszabb esetben egy picike kókuszgolyó a cukrászdából. Szépen megszokta a drágám ezt a rendet, soha nem követelőzik. Ellenben a finomlisztből készült kenyeret és kiflit egyenesen imádja. Él-hal értük. Nincs mit tenni. Na, ennyit az elvekről. 

És itt van persze a tévézés, mint olyan. Olvastam már mindenfélét ilyen-olyan közösségi fórumokon, illetve csíptem el mondatfoszlányokat a játszótéren anyucik szájából a tévézésről, mint antikrisztusról. Erre én újfent csupán önmagamat tudom ismételni: miután hétfőtől szombatig minden áldott nap, napjában ötvenszer eljátsszuk a "sűrű erdő, kopasz mező..." című játékot, meg a csip-csip csókát, és miután hosszú órákon keresztül jártuk a környéket, és simogattunk kutyákat, és megcsodáltuk a ludat a szomszéd utcában, és dobáltunk kavicsokat, és elsoroltuk az összes autó típusát és a színüket amik a környező utcákban parkolnak, és megnéztük a buszokat, és megtapogattuk a szomszédunkban parkoló Taxi autót... és már kifogytam az ötletekből, na akkor jön Roary a versenyautó, és Noddy, meg Thomas a gőzös, és Tom a traktor. Mert én nem gondolom, hogy pont ez fogja majd elnyomni a gyerekem kreativitását, és meggátolni Őt a világos gondolkodásban. Én úgy vélem, ebben az esetben sokkal ártalmasabb a tiltás, mert az dacra sarkallja a gyereket. Mondok egy példát: van egy ismerősünk, aki vehemensen ragaszkodik ahhoz, hogy otthon a gyereknek még csak fogalma se legyen a televízió létezéséről. Amint ez a gyerek bekapcsolt tévébe botlik például a nagyszülőknél, vagy a barátoknál, rokonoknál, azonnal a képernyőre tapad, mint egy matrica. S ha bárki el akarja onnan vonszolni, a gyerek olyan hisztériás rohamot, kap, hogy ember legyen a talpán, aki boldogul vele. Az én fiamat egyáltalán nem izgatja a tévé. Megnézi a napi kis meséjét, többnyire vacsora után, és kész. Nem bolygatja a témát. De persze ez is csak egy eset. Én így nevelem a gyerekemet, mert így látom jónak, és mert ezt hoztam a szeretett otthonomból. Mindenki tegyen saját belátása szerint, hiszen mindenki úgyis a legjobbat akarja a gyerkőcének.